[10.30.] Lászt déj

Majdnem! Csak mégse'... Vagyis mégis. Hát persze, mert mi nem relatív? [jó-jó, fénysebesség, other problem?] No, hogy is nézett ki ez a nap? Hátőizé, igazán érdekesre sikeredett! Asszongya, telefon berreg 5-kor. Ó, imádom, lágy muzsika, tavaszi dallam. Vivaldi... Be is kapcsolom gyorsan a wéempét. :-) No, röpke perc, itt is vagyok. [milyfontosinfó] Ja igen, ott tartottam, hogy felkeltem. Hát na, minek tovább ragozni, szokásos teendők, majd oldalamra a gép, állvány, irány az állomás. Kivételesen faterral mentem, dolgozni ment 'Tarnócra. (Maximális tiszteletem az övé - 49 évesen végezte el azt az átképzést a vasút berkein belül, amelynek eredményeképpen sok évnyi [évtizednyi] balassagyarmati szolgálat után "letészi a lantot", és mint forgalmi szolgálattevő dolgozik tovább a Királyi Vasutak szolgálatában. Hjaj, ha csak egy kis szorgalmat, elszántságot örököltem volna tőle, csak egy picit...! Grat fater!) [már megint elkeveredtem] Na, én meg leszálltam rögtön az első megállóban tizennégy percnyi zötykölődés után. Óraállítás rulez! Jó két-három hétig megint világosban érek ki a fél hatossal [na jó, pirkadat]. :-) Megálltam néhány percre, mélyen magamba szívtam azt az üdítően friss, egyedülálló, és általam oly' imádott vidéki frissességet! Kakas kukorékol, kutya csahol valahol a távolban... Nem tudok, nem lehet betelni vele! Akárhányszor is szállok le a kis pirosról, magával ragad az érzés - itthon vagyok! Pedig... de nem, de nem... Brr... Jah, ez egy fotóblog? Hát, akkor kezdjünk neki...! Köd ide, pára oda, mégis valami kontrasztossal, dühöngő lelkületű alkotással kezdem a sort. Pedig a lágyan simogató szellő, mint valami láthatatlan kéz, báj-kecsesen ringatja útjába került foszlányait ködnek, párának. [keretes köd-pára szerkezet. ehejj...!]

Aztán - kissé másféle irányvonalat követve - maradtam a finomabb megvalósulásnál.

Tényleg túl erős a vignyetta...

Nem olyan tetszetős, mint előző társa, de a dokumentarizmus is egy lehetőség - persze az kissé mást takar...

...mást takar, mégis olyan jó ilyen hosszú, idegen eredetű szavakkal dobálózni. Mer' olyan jól hangzik... Pff...

Vigyázó szemetek...

...keletre vessétek.

"...sohasem nyugatra..." - 'mily igazság!

Ha már dokumentum jelleg, jöjjön néhány ilyen kép is. Első magamnak, utóbbi kettő felkérésből. Első vidékről, utóbbiak városkámból.

No igen, vagyunk néhányan vasút-vonatbarátok, és bár én csak erősen felszínes ismeret-tudásanyaggal rendelkezem felőlük, vannak tőlem jóval okosabbak e téren. És ez jó! Éljen a kötött pálya!

...és itt most meg is állunk egy pillanatra. Ennyi? Csak ennyi volna? Hááát, majdnem, de mégsem! Igaz, már negyed nyolckor kifelé ballagtam az állomásról [ismerősök csak annyit mondanak - "ilyenkor fordulok az ágyban a másik oldalamra], hajtott a vágy, több kell nekem ennél! Nem igazán volt meg az a bizsergető érzés, ami fotózáskor amúgy hatalmába kerít. Valahogy... valahogy most nyűgnek és gondnak éreztem. Miközben ilyen s hasonló gondolatok jártak fejemben, át is töltődtek a gépre képeim. Nekikezdtem volna feldolgozásuknak, de valahogy ez sem ment. Csak csúszka tili-tolira futotta, sem ráció... Ellenben valami megmozdult bennem. [nem, nem Ellen Ripley-ről vagyon szó... ...a világ valaha volt legjobb színészéről] Valami más. Mehetnékem lett. Egyszeri s hirtelen elhatározásra felütöttem a menterendet, a következő vonat 10:11-kor megy. Csak kibírom addig valahogy... Gondoltam, ha mára fotózás nem megy, hal biztosan akad... Így előkészítettem majdnem mindent. [majd még beszélünk róla] Ritkán járok fotómasina nélkül horgászni, most sem maradt otthon. Mire felültem a vonatra, már alig bírtam magammal, egyszerűen teljes mértékben hatalmába kerített az a tipikus felhőtlen gyermeki öröm, amit ily' mértékben nagyon rég' éreztem már... Suhanó őszi színpompa, bágyadt, mégis melengető napsütés - imádlak! A vonatról leszállva tovább fokozódott bennem a vágy s az érzés - Én Ma Itt Horgászni Fogok. É - nem kell magyarázni... M - hihetetlen! Szépek között is gyönyörű! Ősz... ...az én szerelmem... I - vadregényes táj, az én hazám... H - wáh! Megfoghatatlan... Leírhatatlan... ...fokozhatatlan... F - bajban vagyok. Ez az, ami kissé elvont. De fogok! Elindultam... hatalmasra fogtam lépteim, közben már valami hihetetlen magasra tört bennem az érzés... közel a cél! S ekkor, mint váratlan villámcsapás abból a derült égből, összeomlott az elhatalmasodott boldogság-vár, sötét fellegek, cikázó gondolatok hada szállta meg fejemet. Otthon hagytam azt a kis kék tokot, rajta az aranyszínű MOHOSZ-felirattal. Igen, a horgászengedély... Vihar a biliben, mégis, olyan letargiába döntött, amilyet szintén rég éreztem már. Gyomrom görcsbe rándult, lábam elgyengült, erőtlenül kapkodtam levegő után. Miért?! Szegény ember egyszer volna boldog igazán, s ily' otrombán bánt el vele a világ... Pedig magának köszönheti... Hiába no, a nagyvilági rohanás - megint másra fognád... Tudom én persze, itt nincs más hibás, csak én, de ki szereti ezt beismerni? Minden most már... Hja, hogy szerencsére velem van a fényképző? Ez mentett meg egyedül... Bár sötét gondolataim így is sokáig rányomták bélyegük jajszegény lelki világomra, de csak túlélem... [fene nagy csapongás tér-idő-szám-személy, de szabadság...!] Valamit kezdeni kellett magammal, így hát egy összehasonlító fotóval kezdtem.