Nulla óra huszonhárom. Fülemben lágyan szól a klasszikus, de nem bírok elaludni. 'Órája csak forgolódom. Fejemben hatalmas pontyok, nagy fogások gondolatai cikáznak. Kiveszem a fülest. Fülledt nyári nap után egyre inkább az éjszaka lesz a titokzatos lények ideje, mindenféle neszt hallani. Még néhány madár is csiripel, aztán egy bagoly vészjósló sikítása elfolyt minden zajt. Csak az óra kattog. Sőt, mindjárt kettő! Egy a szobámban, egy a konyhában - mindkettőt hallom. Észveszejtő ütemzavar! Újra az órára pillantok. Mindjárt egy. Na de most már tényleg... Nagy nehezen elalszom. Érdekes álomképek sejlenek fel, nem alszom túl mélyen. Hallom, amint elmegy a ház előtt egy kocsi, de közben Szeged utcáin bóklászom. Kihalt, egyszersmind nyüzsgő város képe tárul elém - ott vagyok, de nem vesznek észre. Aztán éktelen berregés jobb felől - "Reggeli ébresztő - 3:00", olvasom telefonom kijelzőjén. Hát elkezdődött! Kikecmergek az ágyból, s hirtelen libabőrös lettem - hűvös ám a hajnal, a nyitott ablakon észrevétlen lopódzott be a hűs. Kimegyek a konyhába, brr, ráz ki újra hideg - itt is nyitva az ablak. Aztán megszokom. Már előkészítve vár a csodatévő barna löttyöt készítő masina - dicsérem magam, előre gondolkoztam még az este. Pár perc múlva el is készül a friss nedű. Kinn állok a teraszon - a keleti égbolt alján már vöröslő fények, másutt még a kék hidegség az úr. Bár néhány csillag még pislákol, nemsokára kihunynak már. De napkelte s enyhülés ide vagy oda, újfent konstatálom, nincsen nagy meleg. No de mégiscsak nyár van, ej! Rövidnadrág, póló, vékony felső - meg a papucs. Kaja, üdítő, kulcs, telefon, pénztárca - no meg az engedély! Anélkül nehéz! Mindenem tele van e cókmókkal, de nagy nehezen azért leérek a birodalmamba. Botok, táska, vödör előkészítve, csak fel kell mókolni a bicajra és huss...! Meg is teszem. Sárga mellény, lámpa fel - hátha akad korán kelő biztos bácsi. Nem akad. Persze, azért az a pár száz méter, ami nekem az állomás, igazán kicsi esély. Felmálházva hát gurulok be az állomásra. A derengésben némi mozgolódás itt, egy-két utas is akad a dolgozókon túl. Idefele út' keresztezzük a sínpárokat, vizslattam is a váltóállást - igen, negyedik vágány, arra állnak a vasak. Motor, mellék, motor - én ez utóbbit választom. Kétszázkilencvennyolc. Kettőkilencvennyolcas - ki hogy nevezi. Régen a pesti gyors gyakori gépe volt, aztán már nincs pesti gyors, nem járja fővárosunkat ő sem. Kékes füstöt okád, ablakon, ajtón, mindenünnen ömlik az égetett dízel. Sebaj, ennyi baj legyen! Táska fel, vödör fel, bicaj fel - meg is volnánk! Három óra harminchat, nézek órámra. Gyorsan elröpül e pár perc, s már vad nógrádi tájakon zakatol a kis piros - hol sűrű erdő szegélyez, amott giz-gaz az úr. Negyed óra is alig telik bele, máris Mohorára fordul az ív - hát itt vagyok, hát itt vagy? Ugyanaz, mint Gyarmaton, csak most ellentétest - táska, vödör, bicaj le, intek a kalauzhölgynek - mehettek! Elcsattog a kicsike, s bár hangja messze hallatszik még, sok perce, hogy nem látom már. Mélyeket szippantok a friss vidéki levegőből - éppen ébred a táj. Nem kell sietnem, nem is teszem. Nem is tehetem, goromba dombok állják utam. De rajtam nem! Nem fognak ám ki ilyenek - horgászni megyek, s csak ez lebeg szemem előtt. Persze csodálom. Az út fölé boruló fák, mint valami jótékony felleg, rejti el utat, vasutat a szem elől. A kis patak völgyében sekély ködfátyol kúszik, majd eltűnik szem elől - ő megkerüli a hegyet, mi keresztül mennénk rajta. Szűk bevágásban együtt a vonattal, hol alatta, hol felette, de együtt küzdjük le a meredekségeket. Aztán hopp, gyorsan síkba vált a táj, a patak is újra közel ér. Nem kell sok már, jobbkanyar, s ott vagyunk! Csodás táj! Szűk völgy alján kék csoda, alig remeg felszíne, de ez a lágy szellő is komoly fellegekké olvassza a pára-gomolyokat. Jobbra őz, netán szarvas zörög, balra locsogó halak törik a kifeszült vizet. Újra itt vagyok! Senki a láthatáron, egyedül, magános... Imádom!
Harmatos fűben gázolok, de cseppet sem zavar. Csak gyönyörködöm a tájban, szinte el is feledkezem, miért is jöttem. De persze, így hát letelepszem egy alkalmasnak tűnő helyen - balra nádas, jobbra nádas, előttem a halak - él a víz. Kell-e ennél több egy vérbeli horgásznak? Mondhatnánk, aligha, de akkor felesleges' hoztam volna magammal mindenséget. Dehogy! Máris pöttyen az aprócska úszó a felszínen. Kissé bizonytalan, majd vigyázzba áll a pirosló antenna - kapásra vár. Néhány perc eltelik, hol innen, hol onnan simogat a hűs hajnali szél, magával ragadva párapamacsot, s figyelmem. Fél szemmel azért látom, hogy aprócska jelzőm rezdül egyet. Majd még egyet, s elindul balra, komótosan. S lemerül. Lendül a bot kezemben, s igen, érzem - valakinek megtetszett az izgő-mozgó reggeli falat. Balra húz, majd jobbra szalad, de nem ellenfele felszerelésemnek - a szákért nyúlok, s már csúszik is az apró bajszos a hálóba. Tökéletes példány, bajuszszála tövében a horog. Gyorsan megszabadítom a szúrós falattól, pár pillanatig csodálom a hajnal fényében e tökéletes kis jószágot, majd egy búcsúcsók után éltető elemébe helyezem. Hát indulhatna szebben egy nap? Kevéske eleség csobban, majd követő úszóm is - újabb kapás, s egy újabb gyönyörűség kezeim közt. Így megy ez ideig-óráig, majd pár pillanatra csend áll be - merre vagytok? Úszóm mögött aprócska buboréksor, közelebb, mind közelebb ér... ...s elmerül az antenna. Nem nagyon, csak éppen, majd elindul. Táncol egy kicsit, balra húz, majd határozottan eltűnik. Torkom ekkor már elszorult, izgalom lesz úrrá testemen, s feszülten figyelem az eseményeket. Három, kettő... s huss, lendül a pálca, de... Megáll. Mit megáll, egyenesen a tó közepe felé indul! Rátartok, de rövid a madzag, pillanattal később már csak emlék lesz az előbbi képsor. Hát itt volt a nagyöreg! Őreá vártam! Rá, de mégsem készültem fel igazán. Elment. Elment a nagy hal. Pár percig csak ülök némán, s a sima vizet időnként megtörő halakat nézem. Elment... De nem búslakodom, újult erővel várom a nagy harcost, hátha...! De nem. Apróságok, kisebbek-nagyobbak, de ő nem. Így megy ez órákig, sőt, már a délutánt üti a szomszédvár temploma. Magasra hágott a Nap, szinte kemence-forróság, kibírhatatlan! Érzik ezt a halak is, elvonulnak, csak egy-egy kósza mozdítás jelzi - valaki azért maradt a helyen. De ő is csak bököd', lankad hát a figyelem. Peregnek a percek, órák, néha egy-egy apróság mutatja magát. Nehezemre esik már tartani a pálcát, magam mellé fektetem hát. Lefelé jár már a Nap, a hosszú árnyak csalfa ábrándokká lesznek a tájon. Megszomjazom. Hűsítőmért nyúlok, s közben az időnként meglibbenő nádasba feledkezem. Furcsa formák mutatkoznak előttem, gondolatok. Percek is eltelnek így, majd feleszmélek éber álmomból - jelzőm sehol, s már a bot is csak félig szárazon - nosza, ugorj csak utána! Éppen elkapom, de örömöm nem tarthat sokáig - a súly, a hatalmas súly, pár pillanat, s elmúlik. Vége. Pont mint reggel. Elment a nagy hal... Néma szomorúságomat még néhány ezüstös halacskával enyhíteném, de nem, nem... Ezt nem lehet... A lassan horizont alá bukó Nap jelzi, ideje indulni. S ha ő azt mondja, betartom én azt. Ennyi volt hát a nagy nap. De a bú nem tart soká, s pár perc múlva már boldogan baktatok hazafelé - a nagy hal, ha nem ma, majd holnap! S arcomon mosollyal hagyom hátam mögött e napot.
Harmatos fűben gázolok, de cseppet sem zavar. Csak gyönyörködöm a tájban, szinte el is feledkezem, miért is jöttem. De persze, így hát letelepszem egy alkalmasnak tűnő helyen - balra nádas, jobbra nádas, előttem a halak - él a víz. Kell-e ennél több egy vérbeli horgásznak? Mondhatnánk, aligha, de akkor felesleges' hoztam volna magammal mindenséget. Dehogy! Máris pöttyen az aprócska úszó a felszínen. Kissé bizonytalan, majd vigyázzba áll a pirosló antenna - kapásra vár. Néhány perc eltelik, hol innen, hol onnan simogat a hűs hajnali szél, magával ragadva párapamacsot, s figyelmem. Fél szemmel azért látom, hogy aprócska jelzőm rezdül egyet. Majd még egyet, s elindul balra, komótosan. S lemerül. Lendül a bot kezemben, s igen, érzem - valakinek megtetszett az izgő-mozgó reggeli falat. Balra húz, majd jobbra szalad, de nem ellenfele felszerelésemnek - a szákért nyúlok, s már csúszik is az apró bajszos a hálóba. Tökéletes példány, bajuszszála tövében a horog. Gyorsan megszabadítom a szúrós falattól, pár pillanatig csodálom a hajnal fényében e tökéletes kis jószágot, majd egy búcsúcsók után éltető elemébe helyezem. Hát indulhatna szebben egy nap? Kevéske eleség csobban, majd követő úszóm is - újabb kapás, s egy újabb gyönyörűség kezeim közt. Így megy ez ideig-óráig, majd pár pillanatra csend áll be - merre vagytok? Úszóm mögött aprócska buboréksor, közelebb, mind közelebb ér... ...s elmerül az antenna. Nem nagyon, csak éppen, majd elindul. Táncol egy kicsit, balra húz, majd határozottan eltűnik. Torkom ekkor már elszorult, izgalom lesz úrrá testemen, s feszülten figyelem az eseményeket. Három, kettő... s huss, lendül a pálca, de... Megáll. Mit megáll, egyenesen a tó közepe felé indul! Rátartok, de rövid a madzag, pillanattal később már csak emlék lesz az előbbi képsor. Hát itt volt a nagyöreg! Őreá vártam! Rá, de mégsem készültem fel igazán. Elment. Elment a nagy hal. Pár percig csak ülök némán, s a sima vizet időnként megtörő halakat nézem. Elment... De nem búslakodom, újult erővel várom a nagy harcost, hátha...! De nem. Apróságok, kisebbek-nagyobbak, de ő nem. Így megy ez órákig, sőt, már a délutánt üti a szomszédvár temploma. Magasra hágott a Nap, szinte kemence-forróság, kibírhatatlan! Érzik ezt a halak is, elvonulnak, csak egy-egy kósza mozdítás jelzi - valaki azért maradt a helyen. De ő is csak bököd', lankad hát a figyelem. Peregnek a percek, órák, néha egy-egy apróság mutatja magát. Nehezemre esik már tartani a pálcát, magam mellé fektetem hát. Lefelé jár már a Nap, a hosszú árnyak csalfa ábrándokká lesznek a tájon. Megszomjazom. Hűsítőmért nyúlok, s közben az időnként meglibbenő nádasba feledkezem. Furcsa formák mutatkoznak előttem, gondolatok. Percek is eltelnek így, majd feleszmélek éber álmomból - jelzőm sehol, s már a bot is csak félig szárazon - nosza, ugorj csak utána! Éppen elkapom, de örömöm nem tarthat sokáig - a súly, a hatalmas súly, pár pillanat, s elmúlik. Vége. Pont mint reggel. Elment a nagy hal... Néma szomorúságomat még néhány ezüstös halacskával enyhíteném, de nem, nem... Ezt nem lehet... A lassan horizont alá bukó Nap jelzi, ideje indulni. S ha ő azt mondja, betartom én azt. Ennyi volt hát a nagy nap. De a bú nem tart soká, s pár perc múlva már boldogan baktatok hazafelé - a nagy hal, ha nem ma, majd holnap! S arcomon mosollyal hagyom hátam mögött e napot.